Virtus:
A virtus olyan mentalitásra, habitusra, jellemre utaló fogalom, amelyet talán nem véletlenül, a leggyakrabban a „magyar virtus” összetételben használunk. Ez az egészen hétköznapi viselkedésmód, amely tagadhatatlanul a férfiasság egyik alappillére is, az élet számos területén jelen van. Mit is jelent valójában? Milyen egyéb fogalmak köthetők hozzá?
Virtus fn 1. nép biz Könnyelmű hősködés. 2. biz Vakmerő, ügyes tett. 3. elav irod Erény, érdem. [lat] ~kodik tn ige biz Könnyelműen hősködik, fitogtatja a képességeit. ~os mn 1. nép Virtuskodni szerető. ~ legény./nép Nagy testi ügyességet kívánó. 2. elav irod Erényes, érdemes.
Érdem fn 1. Vkinek v a közösségnek a megbecsülésére méltó tett, magatartás. ~eket szerez; ~e szerint bánik vkivel 2. (Írásművel kapcs.:) érték, értékes vonás. A mű ~ei.
Érdemes mn 1. Aki, ami méltó vmire. ~ elolvasni. 2. Érdemeket szerzett, tekintélyes. ~hazafi. / hiv (A művészetben ill. a sportban elért kimagasló eredményért adományozott címben.) ~ művész.
Erény fn vál 1.(A nemi erkölcs szempontjából) értékes tulajdonság, készség. Az ~útján. Ennek gyakorlati megnyilvánulása. Bűnök és ~-ek 2. Vkinek, vminek előnyös, jó oldala, értékes tulajdonsága. Írói ~ek; a mű ~ei. [←er (ő)] ~csősz fn gúny Erkölcscsősz.
Erkölcs fn 1. Vki, vmi magatartását irányító, annak megítélését segítő, társadalmilag helyesnek tekintett szabályok összessége, ill. ezek megvalósulása. Szocialista ~; tiszta ~./
Pozitív erkölcsi tulajdonság, erény.
Morál fn/vál Erkölcs(iség), erkölcsi felfogás. Rég Erkölcsi tanulság. [nk:fr
(Forrás: Magyar értelmező kéziszótár, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1972.)
Ha a „virtus” szó keletkezésének történetét is megvizsgáljuk, még érdekesebbé válik a dolog. A latin eredetű szó az ókorban (a társadalmi változásokkal párhuzamosan) fontos jelentésmódosulásokon ment keresztül, amelyek a különböző használataiban, nyomokban ma is fellelhetők. A latin nyelvű ókori irodalomban való előfordulásai alapján a főbb váltások a következőképpen foglalhatók össze:
„A virtus a vir 'férfi' főnév -tus képzővel ellátott alakja (vö. pl. senex 'öreg' > senectus 'öregség'), s különféle jelentései szorosan összefüggenek azzal, hogy az idők során milyen válaszokat adott a római kultúra arra a kérdésre: mitől férfi a férfi? Nem csupán arról van szó, hogy a virtus mindenkori jelentése attól függ, mit tartottak az adott történeti korban (vagy társadalmi rétegben, irodalmi műfajban, kontextusban stb.) a férfi-lét, ill. ember-lét lényegének, hanem arról is, hogy erre irányuló gondolataikat jelentősen befolyásolták a virtus szóhoz kapcsolódó képzetek. (…)
Valószínűsíthető, hogy a virtus eredendően szexuális értelemben vett 'férfierőt' jelentett (vö. genius), ám ez több önmagánál, hisz az archaikus felfogás szerint a külvilágra is kisugárzó férfipotencia azonos a világra való hatás/hatalom képességével, s ez az, ami a 'karizmát', az igazi 'férfiasságot' konstituálja. A virtus ezen, eredeti jelentése a római társadalomtörténet alakulásával párhuzamosan átszíneződött: a Kr. e. 5. században keletkezett XII táblás törvényekben már 'derekasság' értelemben találjuk, míg számtalan szöveg tanúskodik a 'harciasság, bátorság' jelentésről.
Mély ellentét tátong azonban a kétféle rátermettség között, s ez ellentmondásossá teszi a virtus fogalmát: míg általában dicsőítik, ill. hiányolják és visszasírják mint megkérdőjelezhetetlen katonai-polgári 'erényt' (pl. Terentius, Cato, Sallustius, persze a legkülönfélébb összefüggésekben és hangsúlyokkal), aközben olyan hangok is megjelennek, miszerint "jobb dolog a virtusnál a jog (ius), hisz virtusra gyakran hitvány emberek is szert tesznek, ám a jog és a méltányosság távol tartja magát a hitványaktól" (Ennius).
Elsősorban azért kellett sokaknak elgondolkodniuk a virtus etikai értékén, mert a görög aretének - eredetileg 'harci kiválóság', azután általánosabban, sőt morálfilozófiai terminusként is 'erény' - a virtusszal való megfeleltetése kézenfekvő volt ugyan, de nem problémátlan, ami vagy a római virtus etikai bírálatához vezetett (ld. Ennius), vagy pedig ennél is radikálisabb lépéshez: a virtus-fogalom újradefiniálásához. "A virtus nem más, mint hogy tudja az ember, mi a helyes", jelenti ki Lucilius, vagyis: a virtus (az 'erény', immár etikai színezettel) a jó tudása. Lucilius itt úgy próbálja megalkotni az "új virtust", hogy a szó eközben ne veszítse el eredeti, római ízét. Cicero már nem próbál egyetlen virtus-fogalommal operálni: bölcseleti műveiben az "eredeti római" virtus is megmarad, de mellette az areté fordításaként a virtus lesz - egyes és többes számban (virtutes) egyaránt - a különféle erények (mértékletesség, igazságosság stb.) összefoglaló elnevezése. (…)”
(Forrás: Szépművészeti Online Lexikon, „Virtus” szócikk, Tamás Ábel, 2004, http://www2.szepmuveszeti.hu/hyperion/lexikon.php?s=Virtus )
Rítus:
A „rítus” számos társadalomtudományi elméletben fontos fogalommá vált, amelyet nemcsak az alapjelentésében, hanem azt különböző módokon kiterjesztve használnak. Kutatásunkban alapvetően a kommunikáció neodurkheimiánus szociológiájának követőire, leginkább Császi Lajos írásaira támaszkodva alkalmazzuk. A szerző A média rítusai c. művében kifejti, hogy a populáris média olyan közösségi tereket hoz létre, amelyekben lehetővé válik a különféle rítusok, „más szóval alapfunkcióira leegyszerűsített drámák, cselekvések” eljátszása. A rítusok két összetevője: egy láthatatlan morális szükséglet valamilyen fontos értéktartalmú kérdés megválaszolására és egy látható ceremoniális tevékenység, amely külső eszközként szolgál a cél elérésére. „Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a rítusok a résztvevőknek nemcsak az ’igazság’ felismerésének kognitív feladatához nyújtanak segítséget, hanem az értékekkel való közvetlen kapcsolat közvetlen erőforrásként és bizonyosságként is szolgál számukra.” (Császi , 2002: 18. p.)
A másik fontos – főleg az antropológiában használt – jelentésmező leírását a Közösségtanulmányok c. kötetben, a „sűrű leírás” módszerét ismertető tanulmányban találjuk. Eszerint az antropológiai megfigyelés tárgyai között az egyéni cselekvések, interakciók mellett nagyon fontos helyet foglalnak el olyan kollektív cselekvések, „amelyekben egy közösség tagjai figyelmüket közösen valami nem mindennapi gondolattárgyra irányítják, miközben az együvé tartozás élményét élik át. (…) A rituális cselekvés jelentőségét az egyén szempontjából az adja, hogy általa az egyéni tudat és a társadalmi rend között dialektikus kapcsolat jön létre.” A társadalmi rítusok funkcióit többféleképpen értelmezik: sokak szerint azok a társadalmi struktúrát jelenítik és erősítik meg, míg mások – az átmeneti rítusok elemzésére alapozva – azt gondolják, hogy legitim és kezelhető keretek között tartják a társadalmi válságokat és változásokat. Ez utóbbi felfogást képviselték Arnold van Gennep és legfőbb követője, Victor Turner szimbolikus antropológus, a rituális folyamat egyik kiváló értelmezője. Az általa kitüntetett szereppel felruházott liminalitás (két strukturált közötti küszöbállapot) olyan fázisa a státuszcserének, amelyben a résztvevők „felfüggesztik a társadalom ’normális’, strukturált állapotokra jellemző (regulatív) szabályait, és a kultúra mélyrétegét meghatározó (konstruktív) szabályokat helyezik előtérbe”.
(Feischmidt-Szuhay, 2007: 244-245. pp.)
Pászítás:
„Az értelmező szótár szerint pászít (vagyis passzít) ige illesztést jelent, a passzol (vagyis pászol) igealak pedig illik valakihez, valamihez, vagy valahová jelentésben használtatik. Szendrőládon, e megközelítően hétszáz lelkes Borsod megyei településen a kifejezés leggyakrabban zenei értelmezésben szerepel.”
(http://www.docuart.hu/docuart/hu/adatbazis/adat_film/77/dialektus )
A fenti meghatározás egy tartalomleírásban szerepel:
„Az értelmező szótár szerint pászít (vagyis passzít) ige illesztést jelent, a passzol (vagyis pászol) igealak pedig illik valakihez, valamihez, vagy valahová jelentésben használtatik. Szendrőládon, e megközelítően hétszáz lelkes Borsod megyei településen a kifejezés leggyakrabban zenei értelmezésben szerepel.”
(http://www.docuart.hu/docuart/hu/adatbazis/adat_film/77/dialektus )
A fenti meghatározás egy tartalomleírásban szerepel:
Szuhay Péter, cigánykutató antropológus és Kőszegi Edit filmrendező „A pászítás, avagy az együttélés anatómiája” címmel készítettek egy terepmunkán alapuló filmdokumentációt. Az esettanulmány központi fogalma, egy észak-magyarországi település cigány közösségében élő népszokás, éneklési mód, amely esetükben metaforikus értelmet nyer. Olyan törekvésekre vonatkozik, amelyeket a helyiek (parasztok és cigányok egyaránt) viszonyuk rendezésére, új együttélési stratégiák kidolgozására alkalmaznak. Mindemellett utal a tudósok aktív közreműködésére ezen folyamatok előmozdításában.
A fogalom részletes kifejtését Szuhay Péter esettanulmányában találjuk.
(Feischmidt-Szuhay, 2007: 253-259. pp.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése